Idén a KerMel csoportjából engem ért az a megtiszteltetés, hogy május 23.-a és 28.a között részt vehettem az LMBT Keresztény Közösségek Európai Fórumán Gdanskban. Amit érdemes róla tudni, hogy évenként kerül megrendezésre, Európán belül mindig más helyszínen, ahová Hollandiától kezdve Oroszországig érkeznek résztvevők, hogy konferenciák és workshopok keretében megvitassák a hazai LMBT+ -szcéna történéseit és fejlődéseit, új célkitűzéseket fogalmazzanak meg, erősítsék a láthatóságukat, valamint a hitüket is együtt éljék meg a reggeli áhítatok, valamint a vasárnapi szivárványmise keretében, azonban a szünetekben mindig jutott idő városnézésre, és egymás megismerésére is.
Azonban az EuroForum dinamikájának részletes kifejtése helyett szeretném azokra a személyes élményekre fektetni a hangsúlyt, amiket legszívesebben már ott megüzentem volna azoknak az embereknek, akik csak azért követik az oldalunkat, hogy elborzadjanak, és a komment szekcióban caps lockot bekapcsolva kiabálják, hogy márpedig minden meleg ember undorító.
Cisznemű heteroszexuálisként vettem részt a rendezvényen. Talán egyedül a nagyjából 150 emberből. Azért mertem megtenni, mert éreztem, hogy ebben a közösségben nem kell félnem attól, hogy megbélyegeznek, kiközösítenek, vagy elüldöznek. Ez a fajta nyugalom olyasmi, amit nagyon sok magyar keresztény LMBT ember nem él át. Viszont a legtöbbeket meglepte, és őszintén érdeklődtek, hogy akkor mégis hogyan fordulhat elő, hogy tartom annyira fontosnak ezt a kérdést, hogy részt vegyek érte egy konferencián.
Ekkor hasított belém egy elég durva felismerés. Eredetileg éppen az lenne a kereszténység célja, hogy Jézust követjük, aki azt hirdette, hogy szeressük és tartsuk tiszteletben a másikat, akkor is, ha nem értünk vele egyet, ha méltatlannak találjuk, ha mások vagyunk, vagy ha csak egyszerűen nem bírjuk a képét, és álljunk a társadalom számkivetettjei mellé. És ezek szerint az, ha egy keresztény a társadalom számkivetettjei mellé áll és azonosul az érzéseikkel, csodálkozást vált ki az emberekből. Miért?
Szeretném elmondani nektek, milyen emberek ezek a „társadalom söpredékei”. Annak ellenére, hogy már volt egy kialakult baráti körük, nem volt olyan beszélgetés vagy asztaltársaság, ahol ne láttak volna szívesen engem, mint újonnan érkezőt. Ahol a valamennyivel tehetősebb tagok pénzt adnak össze azért, hogy a szegényebb tagok is kijuthassanak. Nem lehet őket besorolni öltözék vagy hanglejtés alapján, ha találkoznál velük, fel sem tűnne, hogy valamiben mások, mert csak az számítana, hogy ezek az emberek kedvesek, együttérzőek, kiegyensúlyozottak, befogadóak, szeretik Istent, és Isten is szereti őket. Nem szabadosak, hanem szabadok. És minden alkalommal, amikor rájuk néztem, az jutott eszembe, hogy „ilyen gyümölcsöt nem teremhet beteg fa”.
Tudom, szerintetek tragikus, de én örülök neki, hogy léteznek már olyan országok a világban, ahol nem az egy átlagos LMBT+ keresztény életútja, hogy rájön, eljár lelkigondozásra, pszichológushoz, ördögűzésre, szenved 10 évet, és továbbra is csak azt érzi, hogy ez a dolog, ez marad, és az évek során csak szorongásokkal lett gazdagabb. Hogy néhányan nem értik, miért akkora sokk az, hogy léteznek olyan helyek, ahol az, hogy valaki LMBT+, és szereti annyira Istent, hogy lelkész legyen, nem zárja ki egymást. És hogy amikor azt énekeltük a záróalkalmon, hogy „Mindenkit befogadunk”, akkor az tényleg azt jelentette, hogy mindenkit befogadunk. Őszintén remélem, hogy egyszer Magyarországon is ilyen állapotok uralkodnak majd.
Drága LMBT+ barátaim! Rendkívül hálás vagyok, hogy ismerlek benneteket. És a magam részéről mindent megteszek, hogy számotokra a gyülekezet egy menedékhely lehessen, ne pedig csatatér.
Kósa Amy, KERMEL tag
LMBT Keresztény Közösségek Európai Fórumának honlapja:
http://www.euroforumlgbtchristians.eu/index.php/en/
KERMEL 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!