Univerzális valaszok helyett keresd a befogadást! – reflexió az elmúlt időszakban zajlott programjainkról

nagy_bartha-1
Az utóbbi időszakban több olyan eseményen is részt vehettünk, ahol a melegek helyzetét taglalták lelkészek és teológusok – a debreceni Szólj be a papnak! eseményen, a Nashville-i nyilatkozat kontextusában a genderről tartott beszélgetésen, és legutóbb a Kálvinista Apologetikai Társaság és a Keresztények a melegekért által szervezett „Meleg és keresztény?” vitaesten.

Mindamellett, hogy egyfelől nagyon pozitívnak tartom, hogy a téma ennyiszer előkerülhet, és nagy érdeklődés övezi a rendezvényeket meleg és keresztény oldalról egyaránt, mégis felmerült bennem a kérdés, hogy előidézhetnek-e ezek a viták közeledést az álláspontok közt, vagy csupán a szakadékot szélesítik és továbbra is ellenséget látunk egymásban? Meg tudjuk-e találni a közös alapot, ahonnan elindulva talán találhatunk közös pontokat is, meghallva és meglátva egymást, vagy inkább csak azt hangoztatjuk, hogy ki és miért téved? És vajon létrejöhet-e úgy vita, hogy az alapvető fogalmakat nem tisztázzuk –példának okáért, hogy mit jelent az orientáció fogalma és hogy a pedofília vagy a vérfertőzés többek közt nem tekinthető annak.

A debreceni rendezvényen számomra nagyon inspiráló volt, hogy mind a négy résztvevő lelkész nyitott volt az együttműködésre a csoportunkkal és hogy abban egyetértettek, hogy a melegség nem üdvösségi kérdés, tekintve, hogy maga az üdvözülés kérdésében Isten privilégiuma dönteni, amiről az egyházak és képviselőik nem foglalhatnak állást. Azt gondolom, erről az alapról már könnyebben lehet párbeszédet kezdeményezni, na meg felszabadító lehet egy ilyen hozzáállás a meleg közösség számára is, függetlenül attól, hogy sokan emellett a melegséget még mindig a „bűn vagy betegség” végletein vizsgálják.

Úgy tűnik, hogy ez a kérdés még a konzervatív nézetet vallókat is megosztja, mert a többi vitán inkább azt került előtérbe, hogy a „meleg-kérdés” megítélésétől tulajdonképpen az alapvető értékek és keresztény hitvallásunk kerül veszélybe. Nagy Gergely református lelkész egészen odáig megy, hogy maga az evangélium hiteles interpretációja forog kockán. Az utóbbi időben pedig hangot kaptak azok a táborok is, akik szerint a homoszexualitáshoz való viszonyulás – és leginkább annak Bibliai-alapú elítélése- egyenlő lenne a hitért való kiállással és az evangélium vagy a hitvallásunk központi üzenetével.

Az események során kiütközött – és általános tapasztalatunk is, hogy az állásfoglaló teológusok többsége még nem beszélgetett magát nyíltan melegkereszténynek vallóval a hitük és identitásuk összeegyeztetéséről (sokan azt is vallják, hogy nem is ismernek ilyen személyeket). Így aztán a vélemények könnyen megmaradnak elméleti síkon, pedig nem csupán eszmerendszerekről, értelmezésről, érvekről vagy válaszokról van szó, hanem Istenképű emberekről, akik Istenhez közeledni vágynak – és akiket nem mellesleg Ő is ugyanúgy hív magához, mint bárki mást. Vagy nem ez lenne az evangélium fő üzenete?

Pedig a melegek köztünk vannak – tanárok, egészségügyi dolgozók, a templomban mellettünk ülők, a szomszédunk és sorolhatnánk – a társadalom hasznos tagjai, és mindaddig, amíg elő nem bújnak, a többségi társadalomnak is ez a véleménye róluk. És ahogy Bartha István evangélikus lelkész találón megfogalmazta, sokszor úgy aktív és tevékeny részei az egyháznak, hogy titokban kell tartsák egy fontos részüket – és ez gyakran vezet meghasonláshoz, vagy éppen ahhoz, hogy kivonják magukat a keresztény közösségekből. Arról nem is beszélve, hogy vajon hányszor kell végighallgatniuk, ahogy a gyülekezetekben is szidják a melegeket – őket. Sokan szerintem ennél sokkal kevesebbért – nézeteltérésekért hagyták már el a közösségüket a heteroszexuális keresztények közül is.

Tapasztalataink szerint nagyon sok melegnek példaértékűen fontos a hit. És nekem az a fő kérdésem, hogy kik vagyunk mi, hogy megfosszuk őket az Istenhez közeledés jogától? Fontos-e, hogy tudjuk, mi a „helyes viszonyulás”? És miért lenne más, mint bárki mással szemben?

Egyfelől azt látom, hogy sokakat szinte elkeseredetten motivál a válaszok utáni vágy, és szinte nincsen olyan kérdés, amire ki lehetne mondani, hogy nem tudjuk rá a választ. Pedig számomra – és talán nem vagyok ezzel egyedül- a melegségen kívül is, rengeteg árnyalt kérdés van, amire nincsenek minden kétséget kizáró „keresztény” válaszaink, vagy éppenséggel jobb inkább válasz nélkül hagyni, mint mindenképpen mondani rá valamit. Mert miért van annyi szenvedés, miért halnak éhen gyerekek, mi történik a mentális betegekkel, a születésük óta értelmi vagy más fogyatékkal élőkkel, a rákos betegekkel, miért hagyjuk őket magukra? És igen, mi történik a transzneműekkel, a hermafroditákkal – és az LMBT közösséggel? Tényleg fontosabb ezeknél a súlyos és sokszor fájdalmas kérdéseknél, hogy nekünk legyen igazunk?

Túl tudunk-e emelkedni azon, hogy mindenre egy sémát vagy receptet húzzunk? Akár kockáztatva azt, hogy nekünk nincsenek elfogadható válaszaink?

És leginkább – megelégszünk-e az elhatárolódással, érdektelenséggel vagy a sajnálkozással, vagy megpróbálunk együttérezni?

Számomra van valami fájdalmas abban, amikor látok a hívőket, akik az üdvözül – nem üdvözül kettőségében élik az életüket, azt tartva, hogy sokkal kevesebben fognak üdvözülni, mint ahányan nem. Miért degradálnánk Jézus áldozatát, aki azért jött, hogy minden embert üdvözítsen?

Mégis beszélünk arról, hogy a melegség üdvösség- kérdés, vagy bár nem üdvösségi ugyan, de megszentelődési kérdés. Vagy üdvözülhetnek, de tartóztassák meg magukat, ne is vágyakozzanak, vagy vágyakozzanak, de ne essenek el… „Éljenek teljes életet Istenben.” Elméletek. És mi van, ha tévedünk? Nem tévedhetünk a kegyelem felé? Úgy, hogy a tévedésünkkel legalább ne távolítsunk el másokat attól, hogy Istenhez jöjjenek?

„Tagadjuk, hogy Isten karja túl rövid lenne ahhoz, hogy mindenkit megmentsen, vagy hogy lenne olyan bűnös, akit ne tudna elérni” – mondja ki a Nashville-i Nyilatkozat 14. cikkének 3. pontja. Talán ez az egy részlet, amivel teljesen egyet tudok érteni, még ha valószínűleg máshogy is értelmezzük.

Számomra a hitvallásunk és az örömüzenet központjában az áll, hogy eljött az Isten közénk megindulva a gyengeségeinken – megjelent köztünk, értünk. A paráznák barátjaként, a betegek orvosaként, hívva magához a kicsinyeket, megfáradtakat, a szomjazókat és akiket kivetett magából a világ – akár vallási okokból is. Mindenki jöhetett Hozzá. MINDENKI. Úgy, ahogy volt.

Merjük-e azt megengedni, hogy mindenki mehessen hozzá? És hogy akár ne értsük, hogy mi történik Közte és aközött, aki közeledik hozzá? Tényleg csak az számítana, ha valaki „elfordul bűnös útjától” és „gyümölcsöket terem”? Nem járhat egy érintés mindenkinek, vagy ha úgy tetszik az „asztal alá hulló morzsák”? Hiábavaló lenne? Mondhatjuk, hogy hiábavaló, ha emberek érzik a hívást és áldozatokat hoznak a hitükért? És az LMBT közösség sok tagja is hallja a hívást és kapnak érintéseket.

Azt tapasztalom, hogy a meleg barátaim többsége sem feltétlen arra vágyik, hogy minden keresztény és egyház legyen rögtön melegjogi aktivista és dobja félre a meggyőződését, értékeit. Nem! Csak vegyük őket emberszámba. És engedjük őket Jézushoz.

Emília, KERMEL tag

.

.

Felvételek az eseményekről: