Gábor, KERMEL tag: Emlékek magamról, hitről, szexualitásról

.
.
Gyerekkori emlékek

Szerető és életvidám családba születtem, aminél jobbat elképzelni sem tudnék magamnak. Szüleim között csodálatos a harmónia, szinte elválaszthatatlanok, együtt dolgoznak és együtt töltik a szabadidejüket, nagyon ritkán vannak nézeteltéréseik és azok sem tartanak sokáig. Mindig rendkívül fontosnak tartották a hitéletet, én és a testvéreim minden héten mentünk velük templomba. De a hitbeli nevelésen túlmenően is igyekeztek mindent megadni nekünk a lehetőségeikhez mérten. Mind a ketten egyformán részt vettek a nevelésünkben, napról napra éreztük a törődésüket és a szeretetüket. Sokat beszélgettek és játszottak velünk, emellett pofont is egyforma lendülettel osztottak, amikor kiérdemeltük. Sok közös programunk volt: általában együtt ettünk, együtt mentünk bevásárolni és szinte minden hétvégén voltunk kirándulni valahol vagy vendégségben, stb. Emellett nekem és a testvéreimnek mindig is bőségesen volt szabadidőnk, amikor azt csináltunk, amit akartunk.

Ha jellemeznem kellene magamat, hogy milyen voltam 12 éves koromig, azt mondanám, hogy egy szemlélődő alkatú srác, aki ismerkedik az őt körülvevő világgal, de nem elmélkedik rajta sokat, nem értékeli ki a dolgokat és nem keres mély összefüggéseket. Minden tekintetben átlagos gyerek voltam nyugodtabb vérmérséklettel, aki békességre törekedett másokkal, viszonylag ritkán voltak konfliktusaim az iskolában is. Mindig szerettem barátkozni fiúkkal és lányokkal egyaránt. Egész gyerekkoromban nem lettem szerelmes senkibe, viszont az iskolában testnevelés óra előtt és után mindig érdeklődéssel figyeltem öltözés közben a helyesebb fiútársaimat a szemem sarkából. Sokat rontott a meghitt hangulat kialakulásában, hogy rendszeresek voltak a verekedések és az obszcén viccelődések az öltözőben, szóval akkor éreztem magam inkább elememben, amikor iskolán kívül, például uszodában, strandon, Balaton-parton legeltethettem a szemem, kulturáltabb körülmények között. Különösen a szép arányos testtel rendelkező férfiak látványa hatott rám felvillanyozóan, alig bírtam levenni róluk a szemem. Még jobb volt, ha focizás közben tudtam megfigyelés alá vonni őket, olyankor még különösebb óvatosságra sem volt szükség, hiszen ki tudta volna megmondani, hogy én nem csak a játékkal vagyok elfoglalva? Ugyanígy voltam a tévé sportcsatornáin időnként feltűnő férfi tornászokkal, súlyemelőkkel és bokszolókkal. Mi tagadás, lenyűgözött a látványuk, de az ezzel járó diszkréten kellemes érzést nem tudtam volna megnevezni. És azon sem töprengtem, hogy a nőket vajon miért nem nézem annyit és olyan kíváncsisággal.

Tetszett, amikor szerelmi dolgok kerültek szóba az iskolában vagy bárhol, az még jobban, amikor kortársaim szerelmesek lettek és megtették első ügyetlen lépéseiket a témában. Szurkoltam nekik, hogy sikerüljön összejönniük azzal, akit kinéztek maguknak. A legviccesebb élményem ebben a korszakban az volt, amikor legjobb barátommal a csókolózás kezdetleges változatát gyakoroltuk egyszer elbújva, hogy amikor eljön az idő, akkor már legalább tudjuk hogyan kell csinálni. Az erotikus töltete ennek a kísérletezésnek egyenlő volt a nullával, inkább furcsa volt és komikus (a szóban forgó barátom távol állt attól, hogy szemrevaló férfiúnak lehessen nevezni), jót nevettünk az egészen. Ez volt tulajdonképpen az egyetlen megemlíthető testi jellegű tapasztalatszerzés valakivel közreműködve egészen huszonéves koromig.

Ami a melegséget illeti: homályba veszett, hogy konkrétan mi az, létezik-e egyáltalán. Hogy mit akar jelenteni a „buzi”, arról hellyel-közzel volt elképzelésem, de „homoszexualitásról” vagy „melegségről” tulajdonképpen alig hallottam bármit is, ezek a szavakat kimondva se nagyon voltak körülöttem. Első neutrális találkozásom a témával talán akkor volt, amikor egyszer a tévében volt valamilyen interjú egy meleggel, akinek el volt homályosítva az arca, és rövid ideig fényképeket is lehetett látni róla, amiken egy másik pasival volt lenge öltözetben, ezeken szintén ki voltak takarva az arcok. Nem emlékszem miről szólt a műsor, csak arra, hogy a családom több tagja is nézte és senki nem szólt semmit. Én sem tudtam, hogy mire véljem a látottakat. Egy másik alkalommal a legjobb barátom (aki jóval előrébb járt nálam kényes témákban) újságolta, hogy lakik egy pasas a környéken aki meleg és felvállalja, már rögtön bemutatkozásnál elmondja mindenkinek hogy ő micsoda, hogy elejét vegye a későbbi kellemetlenségeknek. Érdeklődéssel végighallgattam, de ezzel sem tudtam mit kezdeni. Igazából még azzal sem voltam tisztában, hogy a saját testem mikre képes, nem is éreztem szükségét, hogy ennek utánajárjak, hiányzott még az a szintű szexuális feszültség belőlem. Két ember együttlétének titkai így pláne elérhetetlen messzeségekben voltak tőlem.

Elterjedt jelenség lett az iskolában kortársaim között is, hogy fiúk és lányok járnak egymással és látványosan élvezik egymás testi közelségét, de voltak szép számmal olyanok is, akik nem foglalkoztak ilyesmivel, így rajtam sem volt nyomás. Ráadásul köztudott volt rólam, hogy „hívő” vagyok, ami magában hordozta a többiek szemében azt is, hogy konzervatív nézeteket vallok a párkapcsolatok terén, azaz a magam részéről szerelmi életet leginkább csak a házasságon belül tudok elképzelni. Nem bántam ezt a feltételezést, sőt elismertem, hogy a gyülekezetben tényleg ez a norma. Kerülni akartam az értekezéseket a saját érzelmeimről, a hívő skatulya ehhez éppen kapóra jött. Szerettem egyébként gyülekezetbe járni, elsősorban az emberek miatt. Tetszett, hogy a keresztények olyan rendesen és mértékletesen élnek, tele vannak szeretettel és közvetlenek egymással. Viszont a keresztény élet számos velejáróját túlontúl komolynak, komplikáltnak és ridegnek tartottam. Nehezen tudtam azonosulni a hangos imádkozással, az igehirdetésekkel, a napi rendszerességű igeolvasással, a szertartásokkal. Testvéreim igen fiatalon megtértek, ami azt jelentette a gyülekezetben, hogy a megtérni vágyó kb. 15-20 percen keresztül imádkozik a lelkipásztorral azért, hogy Jézus költözzön be a szívébe, bocsássa meg a bűneit és vegye át az irányítást az élete felett. Az volt az általános vélekedés, hogy ha ez megtörténik, akkor már nagy baj nem lehet, akkor már Krisztushoz tartozik az ember, aki örök életet készített neki. Ennek megfelelően kisebb ünneplés kerekedett, amikor valaki megtért. Én sokáig idegenkedtem ettől, és örültem volna ha egyedül is meg lehetne térni. Arra sem vágytam, hogy együtt ünnepeljenek velem utána. Minden héten hirdetve volt az érdeklődőknek a megtérés fontossága az istentisztelet után, de én általában messzire elkerültem, valahogy cikinek éreztem az egészet, vagy legalábbis nem álltam készen a dologra. Ezen mindenki csodálkozott, főleg mivel testvéreim időközben még jobban bevonódtak a gyülekezeti életbe és mondhatni oszlopos tagjaivá váltak a közösségnek, én pedig még mindig az alapoknál voltam leragadva.
.
.
Tizenéves kori emlékek

Lassacskán azért elindultak bennem is spirituális folyamatok. Elkezdtem keresni a gyülekezetbe járó kortársaim társaságát, akiket eddig leginkább csak látásból ismertem. Kialakultak mély és értékes barátságok, sokat voltunk együtt a templomi kereteken kívül is. Hétvégenként rendszeresen vendégeskedtünk egymásnál, rengeteget beszélgettünk minden féléről, természetesen hitbeli dolgokról is. Főleg nekik köszönhetően kezdett oldódni a keresztény hitéletről alkotott rideg képem. Félretettem a külsőségekkel szembeni unszimpátiámat és felismertem, hogy az egyén kapcsolata Istennel az, ami igazán számít, ez tényleg biztos pont tud lenni az élet legkülönfélébb helyzeteiben. A külsőségek mindössze ezt a kapcsolatot próbálják megtestesíteni és megerősíteni. Akartam ezt a kapcsolatot, és megérett bennem a kellő alázat ahhoz, hogy létre is jöhessen. Éreztem, hogy csak Ő tökéletes, én tökéletlen vagyok és szükségem van rá, hogy Istenre tudjam bízni teljes lényemet: testemet és lelkemet, gondolataimat és érzéseimet, félelmeimet és reményeimet, fájdalmaimat és örömeimet, és minden mást is, hogy biztos lehessek benne: Ő alakítja az életemet olyanná, amilyenné én magamtól képtelen lennék. Összeszedtem hát magam, megkerestem a lelkipásztort és megtértem. Utána nagyon könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, boldog voltam, hogy már bennem is ott van Krisztus, már nincs ami elválasszon tőle. Innentől kezdve szívesebben imádkoztam és a templomban elhangzó tanításokra is jobban figyeltem.

A középiskolai évek alatt újabb távlatok nyíltak meg előttem: kialakult az osztályomban egy józan gondolkodású, szorgalmas fiúkból és lányokból álló baráti társaság, melynek én is a tagja lettem. Kölcsönösen motiváltuk és inspiráltuk egymást, így egyre nagyobb örömömet leltem a tanulásban. Olyannyira belejöttem, hogy a gimis elvárások teljesítésén túl is maradtak szabad kapacitásaim. Már nem elégedtem meg a szemlélődéssel, hanem aktívan részt akartam venni a világ felfedezésében és a saját életem boldogabbá tételében. Földrajzilag és szellemileg is sokfele eljutottam, rengeteget jártam könyvtárba és egymás után olvastam a könyveket mindenféle témában. Megadatott, hogy egy-két távolabbi országot is megismerjek, ennek óriási hatása volt rám: nyitott és érdeklődő lettem a világ különböző részeinek kultúrája iránt.

Ahogy telt az idő a szexualitás is kezdett több figyelmet követelni magának. Bizonyos fiúknak már nem csak a látványára vágytam, hanem a fizikai közelségére is: szerettem volna mellettük lenni, többet beszélgetni velük és mélyen belenézni a szemükbe. Nemsokára fellobbant az első igazi szerelem is, amit már lehetetlen volt félvállról venni. A templomban figyeltem fel a srácra, aki teljesen új volt ott és csak átmenetileg tartózkodott Budapesten, egyébként vidéken élt. 18 éves volt, lélegzetelállítóan szép, és ráadásul egyedül volt. Minden bátorságomat összeszedve odamentem hozzá és bemutatkoztam neki. Többször is adódott lehetőség rá, hogy beszélgessünk és nem rázott le. Teljesen be voltam zsongva tőle, a templomba érve rögtön őt kezdtem keresni és ha megláttam, nem volt nyugtom míg oda nem mentem hozzá, megfeledkeztem minden másról. Otthon is róla ábrándoztam, rajzoltam például róla egy portrét, amit aztán a könyveim között rejtegettem. Sajnos néhány hét múlva teljesen eltűnt, többé nem is hallottam róla.

A második fellángolásra szintén a gyülekezetben került sor. Volt egy fiú, akiben már javában dúltak a hormonok, szeretett szexualitással kapcsolatos témákat feszegetni. Többször összetalálkozott a tekintetünk és ilyenkor sokatmondóan mosolygott rám. Megbeszéltem vele egy találkozót, sétáltunk és beszélgettünk. Kíváncsi voltam, hogy tesz-e valamilyen utalást arra, hogy esetleg tetszem neki, de nem tett. A nőügyeiről viszont teljesen nyíltan beszélt nekem és szerette volna, hogy én is meséljek magamról. Hát én nem meséltem semmit, ami elég rosszul esett neki, szóvá is tette. Ez a szituáció később több barátommal is megismétlődött, akik megtiszteltek azzal, hogy beavattak a magánéletük titkaiba, én pedig továbbra is hallgattam magamról. Ekkoriban többen megkérdezték tőlem kortársaim közül a gyülekezetben is, hogy meleg vagyok-e, amire én gyorsan és meglepetten nemet mondtam. Ez nem esett különösebben nehezemre, még nem volt pontos definícióm rá, hogy mi az a „meleg”, bár már sejtettem, hogy ennek a szónak bizony köze van hozzám. Kíváncsian füleltem, amikor meghallottam, hogy a melegekről esik szó valahol. Megfigyeltem, hogy a körülöttem lévő emberek többnyire kerülik a témát, de aki megszólal velük kapcsolatban, az furcsának és undorítónak tartja őket. Jó poénnak számított melegekkel viccelődni, de egyszer sem hallottam, hogy valaki jót mondott volna róluk, kifejezte volna elfogadását vagy legalább valami halvány együttérzést. Úgy tűnt, a melegek mind valami távoli kontinensen élnek, hiszen nem lehetett látni őket és senki nem számolt be arról sem, hogy ismerne akár csak egyet is személyesen.

Ám a melegségen kívül is volt a szexualitásnak rengeteg olyan területe, ami széles körben rázós terepnek számított, tulajdonképpen ide tartozott szinte minden, ami valahogy kötődött az erotikához és a testiséghez. Megelégeltem a hallgatást ezekről, és a végére akartam járni, hogy hogyan is működnek a dolgok. Számos könyvet elolvastam, kezdve a klasszikus „Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő?”-től a konkrét párválasztási tanácsokkal szolgáló művekig. A filmipar is a segítségemre sietett, nagyon bírtam például az olyan lökött filmeket mint az Amerikai pite, melyek humorral közelítettek a témához. A „Szex, csajok, Ibiza” után például olyan sugározva jöttünk ki egy barátommal a moziból, mint akik megvilágosodtak: végre kicsit meg lettek döngetve azok a tabuk, hurrá! Egyedül is sokat moziztam, általában simán a plakátok szimpatikussága alapján választottam ki a filmeket. Így ültem be egyszer a Mambo Italiano című filmre is, ami elméletileg szintén hathatott volna megvilágosodásként, hiszen egy meleg pasiról szól és ráadásul happy end. Megvilágosodás helyett viszont inkább hidegzuhanyként ért, amikor kiderült miről is van szó, az járt a fejemben, hogy nekem annyi, ha kitudódik, hogy én ilyen filmet nézek. Laposkúszásban távoztam a moziból, miután vége lett, remélve hogy egy ismerősbe sem botlok bele.

Piszkálták a fantáziámat a tévében késő este sugárzott műsorok is, amiknek a megnézését amúgy elég nehéz volt kivitelezni, lévén hogy a tévé a szüleim szobájában volt és ők minden éjjel otthon voltak. Ezért azt csináltam, hogy egy előre bekészített videokazettára felvettem ami éppen ment éjjel, aztán később nyugodt körülmények között megnéztem. Anatómiai ismereteim bővítésére azt hiszem tökéletesek voltak ezek a filmek, de egyébként nagyon elégedetlen voltam velük: nem zavart a nők látványa, de úgy véltem túl keveset mutatnak a férfiakból, ha egyáltalán mutatnak, merthogy sokszor csak nőket lehetett látni, amit egyáltalán nem vettem jó néven. Egy ideig reménykedtem benne, hogy lesz olyan is, hogy férfiak lesznek egymás közt, vagy esetleg egy férfi szólóban, de aztán feladtam. Tudtam, hogy interneten lehetne nézni olyat is, de nem mertem. Úgy gondoltam, hogy a számítógép minden meglátogatott oldalt megjegyez és belegondolni is rémisztő volt, hogy mi történne ha a környezetem rájönne, hogy engem ez érdekel. De azért kerestem a lehetőségeket, hogy gyönyörködhessek. Egyszer Budapest egy csendesebb külvárosi részén jártam, amikor megláttam egy újságosbódé oldalán valamilyen újságot, amin egy vonzó férfi volt látható. Kicsit közelebbről megnézve a címszövegeket lejött, hogy ez egy melegeknek szóló újság lehet. Teljesen felvillanyozódtam és szerettem volna tudni mik vannak benne. Megvenni akkor még nem mertem, de megjegyeztem a címét és később időről időre eszembe jutott, hogy valahogy mégiscsak meg kellene szerezni egy példányt belőle. Egy hűvös, esős napon aztán elhatároztam, hogy kibuszozok arra a külvárosi részre és veszek egyet. Jól be is öltöztem, a kapucnit egész a szememig húztam, így adtam elő az újságosnak, hogy mit szeretnék. Pechemre az újság már nem volt kapható, állítólag időközben megszűnt. Szomorúan eloldalogtam. Aztán később felfedeztem, hogy a Men’s Fitness magazinban is bőven vannak olyan tartalmak, amik engem érdekelnek, ráadásul azt nem égő megvenni és otthon még rejtegetni sem kell. Áhitattal lapozgattam és közben még a tornázáshoz is megjött a kedvem. Később bővült a gyűjteményem több férfidivattal és sporttal foglalkozó könyvvel, valamint egy falinaptárral is, ami a magyar férfi vizilabda-válogatott tagjairól tartalmazott szívmelengető képeket.

Három olyan szituációt tudok felsorolni, amikor nagyon úgy tűnt, itt a lehetőség kipróbálni dolgokat egy fiúval, de én inkább ijesztőnek találtam ezeket a helyzeteket és nem mertem belemenni. A legelső ilyen külföldön történt, egy szállodában. Útitársaim fáradtak voltak és éppen szobáikban pihentek, én viszont be voltam sózva és egyedül kimentem sétálni. Visszatérve a szálloda egyik londinere beszállt mellém a liftbe és megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Mondtam hogy persze, mire ő megdöbbenésemre rágyújtott egy cigarettára és mindeközben le sem vette a szemét rólam. Kezdtem ideges lenni, amikor a liftből kiszállva mentem a szobám felé, ő pedig követett. Az ajtót kinyitva hirtelen odafordultam hozzá, és minden határozottságomat összeszedve azt mondtam neki, hogy nagyon fáradt vagyok, aludnom kell, viszlát! Majd az orrára csaptam az ajtót és azonnal benyomtam a reteszt. Nem szóltam erről senkinek. Idegesen várakoztam a szobában egy fél órát, aztán átmentem az egyik útitársamhoz és megnyugodtam. A továbbiakban azért mellőztem az egyedül csatangolást ezen utazás alatt. A második eset Budapesten volt. Tombolt a nyár és én eljártam egy uszodába, aminek van egy nagy szabadtéri része is. Úszás után szívesen süttettem magam ott a délutáni nappal, miközben olvastam és zenét hallgattam. Egyik nap is így heverésztem, amikor a közelben megláttam két pasit, akik szintén a füvön pihentek és az egyik folyamatosan engem bámult. Visszanéztem néhányszor. Egész tetszett volna, viszont nagyon komoly arcot vágott. Úgy nézett, mintha fel akarna darabolni engem egy baltával vagy ilyesmi. Kicsit nyugtalanító volt ez, de nem aggodalmaskodtam annyira, hiszen társaságban volt és úgy tűnt, nem igazán mozdulnak el egymás mellől. Pár óra múlva a távozásnál örültem, hogy sokan voltak az öltözőben, és ők pont nem voltak ott. Viszont a kijáratnál ott volt a komolyképű, méghozzá a barátja nélkül. Kerültem a tekintetét és kissé gyorsítottam a lépteimet a villamos felé, reméltem, hogy nem jön utánam. A villamoson aztán láttam, hogy ő is felszáll és velem szemben egész közel ül le, méghozzá úgy hogy jól rám lásson. Gondolkodtam, hogy mitévő legyek, aztán végül az egyik megállónál az utolsó pillanatban leszálltam és kerülő úton mentem haza. Néhány napig szüneteltettem az uszodába járást a biztonság kedvéért. Harmadik esetemre a középiskolában került sor. A baráti társaságomban volt egy igen szórakoztató srác, főleg lányokkal tudta jól megértetni magát, de persze én is szívesen beszélgettem vele. Már több éve jóban voltunk, amikor egyszer a folyosón szembe jött velem ideges arccal és mint derült égből a villámcsapás, szexelni hívott engem. Igyekeztem higgadtnak mutatkozni, és valami olyasmit mondtam neki, hogy „bocs de én nem akarok”, majd faképnél hagytam. Másnap alázatosan elnézést kért, mondván nem tudja mi lelte, kérte hogy felejtsem el az egészet. Mosolyogva megnyugtattam, hogy nem történt semmi. Ő lett később az első meleg, aki láthatóvá vált a környezetemben. Érettségi után sokaknak coming outolt e-mailen keresztül, kifejtve, hogy már nem bírja tovább a hallgatást, számolt az esetleges megvetéssel is. Bátornak tartottam érte, viszont úgy gondoltam nagyon necces amit csinál. Biztosítottam az elfogadásomról, de magamról még jó pár évig nem beszéltem neki. Én még ekkor is kerültem saját orientációmmal való számvetést.

Főiskolás éveim alatt egyre jobban körvonalazódott, hogy mi az a melegség. Egy forró szombat délután egészen véletlenül belebotlottam a meleg felvonulásba, amikor a Nemzeti Múzeumnál sétáltam. Érdeklődéssel figyeltem a résztvevőket, a transzparenseket, a kamionokat és persze a közelben lévő embereket, akiket ugyanolyan meglepetésként ért a menet, mint engem. Nem éreztem késztetést, hogy csatlakozzak a menethez, ahhoz viszont igen, hogy nézzem, és ízlelgettem a gondolatot, hogy most bizony melegeket látok. Nem voltak túl sokan, hamar elhaladtak a Múzeum körúton, de azért mégis szép számmal voltak, első alkalommal láttam ilyet.

Amikor hallottam a Túl a barátságon című filmről, éreztem, hogy meg kell néznem és szégyenérzet nélkül meg is néztem a moziban, de azért nem beszéltem róla senkinek. Elgondolkodtatott és meg is hatódtam rajta. Emlékszem arra is, hogy Frei Tamás ezidőtájt egy egész műsort szentelt a meleg karakterek egyre nagyobb térnyeréséről a hollywoodi filmekben és sorozatokban, és bár próbált semlegesnek mutatkozni, azért egyértelmű volt, hogy helyteleníti a jelenséget. Ez keltett bennem némi csalódottságot, mert azelőtt odavoltam Frei Tamás műsoraiért, örültem volna, ha tényleg semlegesen mutatja be a témát, még akkor is ha kedvezőtlen véleményen van.

Ami engem illet, én igyekeztem belesimulni a környezetembe és nem riadtam vissza attól sem, hogy egy leheletfinom heteró imidzset építsek fel magamról a közelebbi barátaim és családtagjaim előtt. Tudtam, hogy ez kicsit sántít, de az igazság része, hogy őszintén érdekelt, hogy képes vagyok-e úgy érezni nők iránt is, mint a férfiak iránt. Töltöttem le képeket a számítógépemre fiatal és sikeres nőkről, akiket szépnek ítéltem meg, időnként meg-megnéztem őket. Toronymagasan kiemelkedett közülük Paris Hilton, akinek kezdetektől bámulatosnak tartottam a stílusát és az élni tudását. Tetszett, hogy bár (az alapműveltségen kívül) mindene megvan, mégis tud mit kezdeni magával, tetszett hogy olyan bevállalós. Ha időnként le is égeti magát az egész világ előtt akkor sem bujdosik el, hanem feláll és éli tovább az életét, látszik hogy jól érzi magát a bőrében. Egyik barátom, aki tudta rólam, hogy nagy Paris Hilton rajongó vagyok, meg is lepett a Playboy magazin egyik számával, ami egy többoldalas cikket szentelt neki. Örültem az ajándéknak és bár alig nyitottam ki egyszer-kétszer, sokáig nem dobtam ki.

Sok szimpatikus korombeli lány barátom volt és sokszor ráösszpontosítottam figyelmemet az érzéseimre, amikor találkoztam velük. Figyeltem a szívemet, hogy megdobban-e, újra és újra feltettem magamnak a kérdést, hogy szeretnék-e bármit is tőlük, ami túlmutat a barátság keretein, de nem. Arra jutottam, hogy szeretek velük barátkozni, beszélgetni, hallgatni hogy ők hogyan látják a világot, de a szerelmet és az együtt élés iránti vágyat csak férfi tudja felkelteni bennem. Nem pusztán arról van szó, hogy a legszebb nő testének látványa is semlegesen hat rám, míg egy esztétikus férfitest része vagy egésze azonnal feltüzel. Egyszerűen a férfi egész lényére vágyom, a hangjára is, a gondolataira is, a hibáira is. Időnként megijedtem ettől a felismeréstől és nagyon magányosnak éreztem magam, gőzöm sem volt milyen sors vár rám így, sokat imádkoztam útmutatásért. Nem tudtam mit gondoljak erről az egészről és mihez kezdjek vele, azon kívül, hogy tisztának és értékesnek éreztem a vágyat, ami férfitársra irányul. Kerülendőnek tartottam, hogy a körülöttem lévő embereket keressem meg a témában, hiszen a jelek szerint nem igazán értenek hozzá, fogalmuk sincs milyen az, amikor valaki ilyen. Éppen ezért én azt akartam, hogy az Úr maga adjon nekem bizonyosságot ezzel kapcsolatban.
.
.
Huszonéves kori emlékek

Érdekes módon egy lelkileg igen aktív időszakban kezdtem nyitni a melegség megismerése iránt. Minden eddiginél jobban éreztem magam a gyülekezetben, heti két-három alkalommal is megfordultam ott. Kaptam testhez álló szolgálatot is, aminek köszönhetően rengeteg időt töltöttem gyülekezeti tagokkal, sokat épültem általuk. Szerettem együtt dolgozni velük, beszélgetni velük, látni, hogy milyen sokféleképpen vélekednek dolgokról. Számtalan életúttal és életszemlélettel ismerkedtem meg hirtelen, talán ennek köszönhető, hogy saját magamat is jobban meg akartam végre ismerni. Bár már évek óta volt számítógépem internettel és érdekfeszítő területek kutatására is használtam, eddig nem volt merszem a meleg téma felderítésére használni. Most végül elérkezettnek láttam az időt és megemelkedett pulzussal rákerestem az első meleg oldalakra, azt hiszem ez volt az igazi coming out magam felé. Örömmel vettem tudomásul a Háttér Társaság létezését és tevékenységét, el is mentettem a telefonszámukat a mobiltelefonomba, hátha jól jön még valamikor. Kisvártatva a pride.hu oldalt is megtaláltam, ami tele volt mindenféle fórumbeszélgetésekkel és társkereső hirdetésekkel. Utóbbiaknak egyrészt örültem, mert mindenféle regisztráció nélkül lehetett nézegetni a hirdetéseket képpel együtt, másrészt elképedtem, látva, hogy mennyi szexuálisan túlfűtött vagy megkeseredett, tartós párkapcsolatban alig reménykedő meleg hirdet itt. Nem is időztem sokat ezen az oldalon, másfele kezdtem keresni. Szerencsére éppen ebben az időszakban indult virágzásnak egy olyan fórum- és blogkultúra, ami kedvezett annak, hogy megtudjam: igenis vannak még hozzám hasonló melegek, sőt szép számmal akadnak közöttük keresztények is. Elkezdtem kommunikálni velük, a virtuális ismeretségekből találkozások is lettek és egy egészen új dimenzió nyílt meg előttem: számos meleg és melegbarát ember került a látószögembe, szinte felfoghatatlan volt. Alig bírtam betelni az örömmel, amit nem sokáig lehetett eltitkolni, pár hónap elteltével otthon is felszínre került a téma és kellemetlen fogadtatásban részesült. Az ebből adódó feszültség nem akart enyhülni és lassan a templomban is kezdett utat találni magának a hír, ekkor úgy döntöttem, hogy katapultálok mind otthonról, mind a templomból. Tudtam, hogy a gyülekezet nem visel el egy meleget, aki ráadásul örül is melegségének és még társat is szeretne, így fel sem merült bennem a kérdés hogy továbbra is oda járjak-e. Büszkén tekintek vissza az ott töltött évekre, rengeteget kaptam, de úgy érzem helyes döntés volt kiszállni, mielőtt felizzik a levegő miattam és parttalan viták kezdődnek. Ilyen módon túl tudta élni a hitem a megpróbáltatásokat és új keretek között ismét meg tudott erősödni.

Más tekintetben is új fejezet kezdődött az életemben albérlettel, munkahellyel, közben befejeztem a tanulmányaimat. Eleinte leginkább azt szerettem volna, ha mindenki békén hagy, csak nagyon kevés emberrel osztottam meg a tényeket magammal kapcsolatban. Úgy voltam vele, hogy valószínűleg a legtöbben úgy sem tudnak velem mit kezdeni és ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen nekem magamnak is sok-sok évre volt szükségem, amíg szembe tudtam nézni melegségemmel. Aztán meglepetésemre felbukkantak toleráns ismerősök és rokonok is, akik innen-onnan megtudták, hogy mi van velem és támogatóan fordultak felém. Sokat jelentett ez nekem, máig hálás vagyok az elfogadás és érdeklődés legkisebb megnyilvánulásaiért is. Úgy érzem köszönettel tartozok Istennek a szexuális irányultságomért, nem mintha az bármiben különb lenne a heteroszexualitásnál, de az biztos, hogy árnyaltabb gondolkodásmódot, türelmet, alázatot és még ki tudja mi mindent tanultam általa. Nem mellesleg az emberi kapcsolataimat is egészségesen meg tudja próbálni a melegség, sokkal inkább tudatában vagyok a barátaim értékének, akik kitartottak mellettem és elfogadtak. Külön öröm, amikor keresztények részéről érzek közeledést és ítélkezés-mentességet annak ellenére, hogy keresztényi dolognak tűnik a melegségtől elhatárolódni. Alapjáraton azt is óriási dolognak tartom, hogy ha egyszerűen tiszteletben tartják az én igazságomat és „legyen néked a te hited szerint” alapon békességben tudunk egymás mellett élni. Azt pedig egyenesen csodaként élem meg, amikor az elfogadás olyan szintet üt meg, hogy az én társ iránti vágyamat is ugyanolyan igaznak és értékesnek képes elismerni egy nem meleg, mint a sajátját. Ilyenkor különösen erősen érzem Isten végtelen kegyelmét és szeretetét.