(Megjelent: a 777.hu-n, 2017. április 28-án)
.
Üdvtörténetünket végigkíséri a szégyen és a másság. Nem csak Jézus halálának és születésének körülményeiben jelennek meg, hanem már korábban is. A szent hagyomány részét képező Jakab ősevangélium tájékoztat arról, milyen próbatételen és megaláztatásokon kellett Józsefnek és Máriának átesnie. Mert Mária terhessége láttán a kívülállók azt gondolták: jegyespár létükre testi viszonyt létesítettek egymással. Holott ezt – a kor törvénye értelmében – csak házaspárok tehették meg.
A megváltásunk története: a szegyenből való kivetkőzés története, Isten által. Ahogy én látom, nem a szégyent elszenvedőnek kell megváltoznia, alkalmazkodnia a körülményekhez. Mert a szégyen valójában nem az övé, hanem azoké, akik a kor szokásait követve megalázzák, szégyennel sújtják. Isten törvénye hatalmasabb, mint az emberi törvény.
A fentiekből nem következik az, hogy a melegeknek meg kell változniuk, de persze az sem, hogy nem kell megváltozniuk. Mindez csak arról szól, érdemes óvatosnak lennünk, amikor igényeket, konkrétan a változás igényét fogalmazzuk meg bárkivel szemben. Röviden: nem az a kérdés, hogy lehetséges-e a változás. Hanem hogy szükséges-e.
Mi, melegek talán túl gyakran hivatkozunk a szeretetre – anélkül, hogy tudnánk, miben áll az isteni szeretet lényege. Talán túl gyakran követelünk magunknak megértést – anélkül, hogy tudnánk, mit tanít az Egyház, üdvösségünk érdekében, a szexualitásról. De azt is érdemes látni, hogy a kérdés, amiről beszélünk, egy tágabb problémakört tár fel. Olyan világban élünk, ahol a szexuális aktusok nagy része házasságon kívül valósul meg. Ahol a házasságok fele válással végződik. És még a házasságban megélt szexualitás sem mindig nyitott a gyermekre. Mindez nem ad felmentést. De talán elgondolkodtat, érdemes-e szigorú követelményekkel fellépni bárkivel szemben. Nem inkább a tapintat, az egymásra figyelés, egymás kölcsönös meghallgatása volna-e a járható út? Hadd idézzem itt Urbán József gondolatát: „Tanulnia kell mindenkinek a szeretetet. Heterónak is, melegnek is. Egyedülállónak is, kapcsolatban élőnek is. Ehhez… megfelelő közegre… van szükség: folyamatban gondolkodásra és látásra, egymás elfogadására és támogatására, örömteli és bizalmat erősítő légkörre; olyan közegre, amelyben bátran és biztonságosan lehet tévedni, botlani, mert nem kinevetnek, nem megvetésben lesz részed, nem megszégyenülsz, hanem fejlődhetsz, tanulhatsz, érhetsz.” (Abcúg melegházasság? Piarista pap vitatja Semjén álláspontját. valasz.hu, 2015. február 26.).
A tapintat nem abban áll, hogy elválasztom a homoszexualitást magától a személytől. Esetemben sajnos nem állja meg a helyét az, amire Hodász atya az elején hivatkozik, hogy ő a homoszexualitásról mint jelenségről beszél, nem pedig a homoszexuálisokról. Az a tény, hogy többnyire a saját nemem tagjaihoz vonzódom: az egyik jellemzőm – sok egyéb tulajdonságom mellett. Ha bármely tulajdonságomat leválasztandónak nyilvánítják, azzal azt bűnösnek, hibásnak tulajdonították, és végső soron engem bélyegeztek meg általa.
Itt térnék rá arra, ami ennek az írásnak a lényege. Szeretnék óvatosan fogalmazni, mert amiről szó van, pusztán egy benyomás bennem. Nem Hodász atya cikke az első, hanem már több alkalommal is, amikor keresztény emberek nyilatkoztak a melegségről, ezt éltem meg. Úgy tűnik, mintha zavarban lennének. Vagy ha ez így erős: mintha ők maguk sem tudnák, mihez kezdjenek a témával.
Ha ez a zavar valós, részben érthető. Mert ha a melegek tényleg megélnék ezt a szóban forgó mély szégyent, (bizonyos szempontból) könnyebb lenne a helyzet. Csakhogy találkozhatunk boldog, kiegyensúlyozott melegekkel is (bár ők valószínűleg ritkábban keresnek fel papokat vagy pszichológusokat), akik vonzalmukat megélhetőnek, hovatovább: természetesnek élik meg. És ami még nehezebb: szembe kell nézni azzal, hogy a melegekről alkotott sztereotípiák hamisak. Ha a melegek egytől-egyig önző, narcisztikus, a szexuális élvezeteknek élő és valamilyen nemi betegségben korán elhalálozó alakok volnának, akkor azt lehetne mondani: bűnös viselkedésük egyenes arányban áll azzal, amilyen mértékben visszautasítják Isten szeretetét. De ha egyes melegek keresik az Istent, az kérdéseket vet fel. Mint a paca egy tökéletesnek vélt képen. Mit lehet kezdeni velük? Mit lehet kezdeni azokkal, akik igaz keresztények lennének – egyetlen „hibájuk”, hogy melegek? A törekvés, hogy „kiradírozzanak”, átalakítsanak minket, mintha nem is annyira Isten akaratát tükrözné, sokkal inkább azt az emberi szándékot, hogy a világ olyan legyen, amilyennek egyesek látni szeretnék. Így nem szükséges felülvizsgálni azt a könnyen elfogadható álláspontot, hogy a „homoszexuális tett” bűnös, ellenkezik Isten akaratával.
Mindezzel kapcsolatban fenntartom a tévedés lehetőségét. Mégis, talán érdemes elgondolkodni: mi is az a melegség kapcsán, amit én személy szerint problémásnak tartok. Vajon súlyosabb problémának tartom-e, mint a paráznaság egyéb formáit, az óvszerhasználatot vagy egy különnemű, de nem házasságban élő pár szexuális együttlétét. És ha igen, miért?
Ugyanakkor azt is gondolom, remélem, hogy Hodász atya írásából nem hiányzik a jóindulat. Mert mégis nehezen képzelhető el, hogy bizonyos embereknek önhibájukon kívül és valós igényeikkel gyakran ellentmondásba kerülve cölibátusban kellene élniük, ahogy a Katekizmus tanítja. A külső szemlélő számára a „kigyógyulás” egyfajta megoldásnak tűnhet.
Az előre lépés iránya mégis az, ha szembenézünk a helyzettel, hogy vannak kérdések, amik zavaróak, amikre nincs biztos válaszunk, így aztán szakadék tátong alattunk. Kilépni a szakadék fölé, nem kis bátorság. De csak akkor maradhatunk hitelesek, hűek önmagunkhoz (megkockáztatom: csak akkor maradunk Krisztus követői), ha vállaljuk a bizonytalanságunkat, merünk kérdezni, és nyitottak tudunk lenni egymás felé – kölcsönösen. Csak így jöhet létre közöttünk a párbeszéd, az egymásra figyelés és a megértés.
(a szerző pszichológus, magyartanár, meleg és katolikus)
KERMEL 